Tehát, emo. Mint mindenki tudja, a szó az „emotional”, vagyis érzelmes szó rövidítéséből lett mára már rettegett jelző, azokra a fiatalokra, akik 16 éves korukra bolondulnak meg. Röviden összefoglalva tehát így fest a dolog: A források szerint 1985-re lőhető be az az időpont, mikor először használták ezt a kifejezést, akkor, amikor a mai elfajzott generáció szülei körzővel karcolták az iskolapadba a Micimackó-fejet. Egy Rites of Spring nevű együttes rajongói használták a kifejezést a zenekar hangzásának leírására, ugyanis a Rites of Spring egyike volt azoknak a bandáknak, akik kicsit dallamosabb zenére váltottak, miután az egyre keményebben dübörgő hardcore-punk egyre elterjedtebbé is vált. Ekkor vette lazábbra a gyeplőt egy-két csapat, így kialakítva az emo-jelenséget, amit akkor még nem így hívtak, de minden bizonnyal innen indult. Ha egy mai emberasszony most meghallana egy ilyen emo számot, igencsak fülig húzná a szemceruzát ijedtébe. A hardcorenak ez a szokatlan megközelítése hamar követőkre talált és szépen terjedni kezdett. A 90-es évekre már tetemes mennyiségű zenekar tevékenykedett a stílusban, főleg és elsőként Washington DC körül. DC emónak is hívták az itt kialakult irányzatot. Ezzel párhuzamosan San Diegóban, New York/New Jersey-ben is egyre többen váltottak vagy kezdték el ezt a kevésbé agresszív megközelítésű zenét. Még ez is fényévekre volt a ma játszott, emótól. Ennél sokkal dühösebb és kevésbé populárisabb volt. Először Kaliforniában próbálkoztak kicsit rádióbarátabbá tenni a hangzást. A sok kísérletezést, és stílusról stílusra ugrálást megsínylette az itt kialakult kör, a DC emo a 90-es évek közepére kezdett szétbomlani. Ehelyett más megközelítésben ténykedő csapatok tűntek fel, mint például a Sunny Day Real Estate, akik elsőként lettek mindenféle mellékjelző nélküli emo zenekar. Ezt köszönhették a médiának és az akkor még újdonságnak számító internetnek. Ezzel együtt olyan régebbi képviselőkre is ráragadt ez a jelző, mint a Fugazi, ők ennek a kialakulásában fontos szerepet vállaltak, de nem nevezhetjük emónak a zenéjüket. Időközben elhatárolódott 2 műfaj egymástól, a hardcore-emo és az indie-emo, a régi és az új vonulat képviseletében. Természetesen az előbbi a keményebb, míg az utóbbi a lágyabb hangzást részesítette előnyben. Az indie-emo kezdett jobban szárnyra kapni, és innen is kerültek ki a nagyobb nevek, mint a Jimmy Eat World vagy a Weezer, innen pedig már egyenes volt az út. A 90-es évek végére halványodott az aktivitás, mert jött a nu-metál és tarolt mindent, de igazán ekkor vált populárissá és célozta meg a fiatalabb korosztályt. Magyarul, eddig a zenéről szólt, mostmár a magamutogatásról.

Ehhez képest mi az, ami most megy? Nyavalygós pénzes, vagy legalább középosztálybeli tinik unaloműzésként működő műlázadása, ami általában a szülők, iskolák, óvodák, más emósok, emógyűlölők, tehenészetek, nemzeti parkok vagy az egész világ ellen irányul a semmiért. Ez abból áll, hogy felköltöznek az internetre, és ott osztják a mélabút, ezer, semmiről nem szóló bloggal teleszemetelve a világhálót. Magam is meglátogattam ezek közül egypárat, és legszívesebben én is eret vágtam volna, de hosszában ám. Idézem: „mielött a kemény »emok« (vannak kemény emók?)  beszólnak akkor had mondjam el hogy ezt az oldalt azért csináltam mert szeretek az embereken segíteni .... szal....  POFA ALAPBAN ^^”. Nem tudom, milyen segítség ez, de köszönöm minden ember nevében is. A legelső szembetűnő dolog az ilyen blogokon, hogy mindegyik ordítva hangoztatja, ő nem pózer (vagy „pooser”, fasz tudja, melyik a hivatalos), hanem ő egy igazi emós. Tényleg, mindenhol védik magukat. Na ja. A pózer egyébként a divat emóst szimbolizálná, azt, aki csak a trendekre hallgatva veszi fel ezt a büszke címet. Persze ezt a tiltakozást baszomnagy rózsaszín betűkkel kiírva, fiatalokra jellemző, egyszerűsített nyelvezettel osztják ki, szóval nem pózer. Aztán amin jót röhögtem, hogy a nagy „igaziemósok” leírják az emo történetét. Bazmeg, engem kurvára nem érdekel, mégis többet olvastam utána, mint ezek, de ő nem pózer. Szerintük ez a története, ezt is idézném:
„eredetileg  1985-ben indult az USA-ból. Az emo az emotions szóból ered, jelentése érzelem!!! az emo a 80-as évek washingtoni hardcore punk szcénájából alakult ki. (…)Egy emo személy jellemzői például a túlzott érzékenység, sértődékenység, szégyenlősek, introvertáltak, csendesek, melankolikusak, nyomottak, szomorúak, lehangoltak.
Nagyon hajlamosak a depresszióra. Az emo zene érzelmekkel telített és leginkább a szerelmeről és csalódásról szól. külsejük: hajuk férrefésült sötétszínű világos tincsek vannak benne, de vannak olya emok leginkább lányok akiknek szőke a haja és sötét tincsek vannak benne.”
Egy „igaziemós” szerint ez a sztori, tömören összefoglalva. Szerintem kommentet nem kell hozzátennem. Ezt még meg kell mutatnom, mert ezen sírtam: „ stílus egyik jelképe egy X alakzatú jel, amit az amerikai „Straight-Edge” hardcoresoktól szedtek, Egy emo nevében mindig megtalálod az X jelet vegyük pl az én nevem XxX Emo Lady XxX” Most erre mit mondjak? Szegén rendes emósokat, de sajnálom, mert ezek miatt közgyűlölet tárgya lett a személyük és szerintem fele már fizimiskát váltott szégyenében.

Ezeket olvasva, látva értetlenül állok a dolgok előtt. Ez a legfontosabb dolog az életükben, akkor mitől depressziósak és magukba fordultak? Az a srác, aki hazamegy, és hülyére veri a részeg apja, az miért nem emós? Az a lány, aki neveli a kisebb testvéreit, mert anyu szeszes vagy meghalt, miért nem azzal foglakozik, hogy a haját belője, és fesse a körmét bánatában? Azok a tinik miért nem írogatnak szomorú sztorikat a blogjukra, akik 4 testvérükkel és a szüleikkel osztoznak egy szobán, ahol van egy tv, ami fogja a magyar 1-et meg egy mákos román csatornát? Miért az a depressziós, aki bent tesped a biztos-nem-maga-dolgozott-meg-érte számítógép előtt, természetesen internethozzáféréssel, az emodivatnak eleget tévő méregdrága „anyámvette” ruhákban, a több tízezer forintos kockás/halálfejes/pillangós/nyálfoltos cipőben illegetve magát, agyig bedugott Ipoddal a fejében, azon agyalva, hogy az élete mekkora egy zsákutca 17-évesen, mert a padtársa sokkal franyább Metro Station-ös övcsatot vett, az ő lejárt, snassz lila koponyásánál? Miért az játssza a lelki beteget, akinek a szülei a seggét is kinyalják, megveszik neki mindazt, amit hord, hajfestéket, körömlakkot, koncertjegyet, CD-t, DVD-t, apjafaszát? Mi ez akkor, ha nem valami nagyon súlyos feltűnési viszketegségben szenvedő, unatkozó, pénzes, képmutató fiatalok játéka? Ez annyira átlátszó, hogy komolyan venni egyszerűen képtelenség.

Az unatkozás nem is merül ki ennyiben ám, nem úgy van az. Saját maguknak találnak ki „fajokat”, mint a saucy emo. Ezek a változós emósok, akik szeretnek új dolgokat kipróbálni, és hamar kiborulnak, fontos nekik az őszinteség és az érzelmek (ravasz hátrahúz). Aztán van olyan, hogy scene emo, akik a külsejükkel foglalkoznak inkább. Ezek húzzák magukra a hellókittis cuccokat. Állítólag még külön szótáruk is van. Gondolom, milyen: szerike=szeretlek, noncej=nagyon szeretlek, koccos=nem tetsző dolog stb. Főbb jellemzőjük, a színes ruhák, internetfüggés, csokisba tolás (lő). Komolyan, van ennél szánalmasabb? Amúgy sajnálni lehet csak őket, hisz a média annyira felkapta ezt a divatféleséget, látván, ezzel meg lehet fogni a kamaszokat (inkább szüleik zsebét), majd ebből egy nagy marketinghullámot gerjesztettek, hogy a fiataloknak a rájuk nehezedő nyomás miatt rendesen átgondolni sincs módjuk a stílus hamisságát és a multik pénzkicsaló módszereit, csak venni, venni, venni, utánozni mindent, amit tuszkolnak.

Van tehát egy „kultúra”, ami a zenéléssel kezdődött, a zenéről szólt. Egy kicsit lazábban akarták venni egy eldurvult zenei vonalat, és valamerre újítani. Ez pedig addig korcsosult, divatosult, hogy ma már nemcsak a zene lágyult, hanem azok is, akik játsszák (aminek köze sincs az emóhoz). Nem látszik, hogy ezek nem nektek, emósoknak, játszanak, hanem a kiadónak és a médiának azért, hogy te költs? A fiúk lánynak maszkírozva pucsítanak a gitár mögött, magukat metroszexuálisnak titulálva, ahelyett, hogy bevallaná, tetszik neki a dobos gyerek, és csak azért öltözött Tóth Gabinak. Ez már nem köthető az elején elmondott irányzatokhoz, zenekarokhoz, ez már ettől fényévekre van. Bekebelezte a marketingipar és kifacsarva, kiszínezve, lelkétől megfosztva dobta rá a mai fiatalságra. Ha a legtöbbet megkérdeznénk, azon felül, hogy Tokio Hotel nagyon nem tudna érdemben hozzászólni a témához, csak annyit: „az emo a 80-as évek washingtoni hardcore punk szcénájából alakult ki”, mivel eddig olvasta el a cikket amit a google dobott neki, mert aztán nem volt benne emokidekről meg emógörlökről szó csak valami hülye bandákról, akik szar zenét játszanak. Sőt, ha odaadnánk nekik az egyik vérbeli emo zenekar lemezét, kezével a feje mellett csápolva futna a nagy X lábával hazafele, „Fúúj, undi!” sikongatások közepette. Valamit nagyon félre értelmeztetek fiúk, lányok, vagy inkább lányok, lányok. Ez nem a fésülködésről szól, ez nem amiatt alakult ki, hogy egy magamutogató, gyenge, szánalmas és önsajnáló generáció alakuljon ki, akik egy influenzás páviáncsecsemőtől nem bírná megvédeni a családját (pedig mind a négy tag fiú).
Végül egy újabb idézet, ami azokhoz szól, akiknek szimpatikus lett ez az irányzat, az ehhez tartsa magát:
„Ha emo vagy, vagy úgy érzed, ez a stílus közel áll hozzád (és talán idővel emo leszel), nem árt, ha észben tartasz pár dolgot:

• nem emo barátaid, ismerőseid, sőt úgy általában a vadidegen emberek nagy része is negatív kritikával fog jutalmazni
• a vagdalkozás nem játék
• ne próbálj emo lenni, ha az nem az igazi önmagad
• ha már középiskolába jársz, tuti, hogy nehéz lesz túlélni környezeted (negatív) reakciót. ha igazi emo vagy, akkor képes leszel kezelni ezt a dolgot. ha nem, akkor meg úgyis mindegy.”

XxX sizmæl XxX