Jó érzékem van a hasonszőrű bandák megtalálásához, de ezt most kivételesen harÐ kollega ajánlotta a figyelmembe: „Neked való, írjad!”. Kíváncsi is lettem, miféle muzsikát takar, amit az öreg nekem átenged. Bevallom, soha nem hallottam a bandáról. Az biztos, hogy amcsik, és ezen kívül van még egy lemezük. A kimerítő biográfia után térjünk rá a Cymaticsra. A Seven koncepciója valószínűleg a robotmetál összekeverése a melankóliával és az ambient elektronikával. Ez kábé annyit tesz ki, mint pacalpörköltet tejszínhabbal és pudinggal tálalni. Külön-külön még oké, de egyben csak a Jóbarátokból Joey tudná megemészteni, mint a babos húsos trüffelt. Szerintem a túlságosan nyilvánvaló Meshuggah-nyúlásokat próbálták kompenzálni a fura betétekkel. Én azt mondom, inkább lett volna csak sima koppintás, mert akkor van értelme és hatása a dolgoknak, hisz jobb esetben az olyan, mint az eredeti, de így nem akar összeállni a kép. Pedig itt, a „jobb esetben” kategória nyerteseként léptek volna dobogóra, ha az első formulát követi a zenekar. Ehelyett megpróbáltak valami újat vinni a stílus ezen irányzatába, de ez nagy hiba volt, szerintem.


A pozitívumok egyértelműen Johnny Funk gitáros játékában és ötleteiben merülnek ki. Ahhoz képest, hogy szinte minden riff a Meshuggát juttatja eszünkbe, odabasznak rendesen, és roppant jól szólnak. A ritmusszekció, Keith Daley basszusgitáros és Johnny Reed dobos, stabil mankóként támasztják meg Funk zúzáshegyeit. Jobbnál jobb témák követik egymást, és elégedetten bólogathatnánk az ismerős szaggatások hallatán, míg képbe nem kerül Brad Tuttle hangja, és Ike Lindsey az elektronikus kütyüjeivel. Brad nem tudom, milyen ötlettől vezérelve gondolta azt, hogy ehhez a stílushoz passzolni fog a szinte már Depeche Mode mélységeit súroló, bús dalolgatás, de kár volt arra hallgatni. Erőltetett és unalmas dallammenetei kizökkentik az energikusan induló témákat a semmibe, a páciens pedig értetlenül néz maga elé, nem értve, most mi van. Nem menti meg az a pár bedurvulásra tartalékolt hörgés sem, mert szétszórva hangzanak csak el, és az sem garantált, hogy pont ott, ahol azt a paraszt várná. Néha a legütősebb darálások mögött akar bealtatni, de úgy, hogy ha nem metál szólna alatta, 2 szám után simán lehetne műteni a hallgatót mellette. Aztán ott van az elektronika. Ez még a lemez elején csak a háttérben prüntyög, majd szépen lassan egyre több szerepet vállalva kerget minket az őrületbe. Igazából sablon-elektro az, amit hallunk, nulla egyediséggel, megszokott panelekkel. Nem is próbálja követni a gitár komplexitását, hanem inkább az ének bús hangulatát erősíti, vagy teljesen eltér az egésztől, és rombolva a metálérzést csap át D&B-be vagy lassú, pötyögős pszichedeliába. Azt mondom, külön-külön nem lenne ezzel nagy baj, de egyben nem finom. Nagyon nem. Ráadásul a korong végére elfogynak a gitáros ötletei, és eléggé ellaposodnak a számok is ettől, amik egyébként érthetetlenül hosszúra sikerültek, ezzel még jobban rontva a lemez szavatosságát.

A Seven engem nem vett meg, pedig keveset kellett volna alkudniuk. Hiába ütnek a témák és vágják le a fejet a gitárok, ha mindez mélabús dalcsokorral és diszkóval van körülbástyázva. Pedig én simán megbocsátom a jófajta koppintást, példának ott van az A Life Once Lost zenekar, akiknek az egyik lemeze egy az egyben Meshuggah, de annyira faszán tálalják, hogy nem lehet nem megindulni rá. A Seven is közel állna ehhez, csak javasolnék egy kemény brainstormingot a következő album összerakása előtt, és javasolnám a sűrűbb ordibát és a sampler dudvára vágását. Kár érte, mert tényleg jónak tűnt ez.

Pontozás: 6/10

Tracklista:

01. Architect
02. The Burning
03. Deadlights
04. Digital Summer
05. Holographic Human Element
06. Fear of the Apocalypse
07. Star Assassin
08. Down the Ruin
09. Floodline
10. Veil
11. Sleep
12. Engines of Distraction

http://myspace.com/seventhband

sizmæl