Mondom én, hogy a nagy visszatérések éve ez. Az indusztriális robotmetál istenei új lemezt tettek a karácsonyfák alá. Igazából a megjelenési dátum 2010 februárja lenne, de mi harĐ kollégával kiutaztunk a Fear Factory tagjaihoz, és az egyik próbájuk utáni bebaszás okozta mámorukban, figyelmetlenül ideadták az egyik kópiát, mi pedig szemét módon a világ elé tárjuk, mit hallottunk. Áh, faszt, fent van a neten, mi pedig nem bírtunk várni 2 hónapot és letöltöttük a picsába. ÉS?
Egy kis előszél már megjelent a lemezről korábban a Poweshifter nóta formájában, és erről már sejthettük, hogy a Félelemgyár kapui újra tárva-nyitva állnak előttünk, és ha belépünk válogatott örömökben lesz részünk az arcdarálás mellett. Pedig az utóbbi időkben elég sok tökölés volt a zenekar körül. Feloszlás, tagcserék, bírósági hadakozások húztak fekete felhőket a banda köré. Először Burton C. Bell énekes kilépése után omlottak össze, majd ismét összeálltak, viszont akkor a gyár lelkét, a riffkirály Dino Cazares-t állították sarokba a partvis mellé. Meglepő módon nélküle is működött a dolog, mert az Archetype album ütött, viszont a következő, kísérletezőbb Transgression már sokkal gyengébb fogadtatásra talált.
Aztán láss csodát, Dino megunta a pornóipart (baszásból is van olyan, hogy elég?), és visszatért. Burtonnel együtt újra felélesztették a Fear Factoryt, méghozzá az eredeti felállásban, bár aztán Christian Olde Wolbers (basszusgitár, később gitár) és Raymond Herrera (dob) belső viszályok miatt mégis külön útra tért. Helyükre Bryon Sroud (ex-Srapping Young Lad) és Gene Hoglan (ex-Death, Testament, Dark Angel, Strapping Young Lad) került. Szerencsénkre ez a sok negatív esemény nem hallatszik a lemezen. Újra igazi Fear Factory-hangulat döngeti a hangfalakat szarrá. Visszatértek az Obsolate lemezük idején játszott zenére. Sallangmentes gépmetál, amire építkezni, betonozni, bontani egyaránt lehet. Nincsenek többperces kísérletezések, 5 perces szám nincs is, csak az utolsó Final Exit, de annak is az utolsó 3 perce sampleres prüntyögés. Itt, kérem, rövid, velős, emberes zúzások dominálnak, megfejelve a szokásos horrorfilmes szintitémákkal. Ezekért most is John Bechdel a felelős. Szerencsére elmaradtak a divatjamúlt nu-metélos témák, és maradt az indusztriális metál. Dino témái szokás szerint pengeélesek. Egyszerűen kifejezve: kurvára odabasznak. A gitár hangzása még mindig félelmetesen erős. Természetesen a zenekar védjegyeként funkcionáló, már-már inkább triplázó lábgép itt is légkalapácsként dübörög végig. Burton is a megszokott formulát hozza, erős hörgések és dallamos énekek váltják egymást. Hangzásra egy szavunk sem lehet (eredeti CD-n biztos jobban üt), minden a helyén van.
Igazából ez bármely régebbi lemezük leírása lehetne, és ez a jó. Azt kaptuk, amit régről hiányoltunk, igazi döngölést. Sőt, talán most még mélyebb és dühösebb formában kapjuk mindezt. Talán az egyetlen baj a lemezzel, hogy azért a végére egyhangúvá válik ez a tömény rifforgia, és ráununk, mint Dino az análra, ahhoz képest, hogy nem egy hosszú mű. Ennek ellenére újra egy remek visszatérést könyvelhetünk el magunknak. A Mechanize egy vérbeli Fear Factory-lemez lett, amit szívesen elő fogunk venni a későbbiekben is úgy, mint most tesszük azt a régi albumaikkal. Na, megyek is ólat borítani.
Pontozás: 8,5/10
Tracklist:
1. Mechanize
2. Industrial Discipline
3. Fear Campaign
4. Powershifter
5. Christploitation
6. Oxidizer
7. Controlled Demolition
8. Designing The Enemy
9. Metallic Division
10. Final Exit
http://www.fearfactory.com/
sizmӕl
