| Them Crooked Vultures – Them Crooked Vultures (Lemezelemzés) |
 Először is szeretnék minden olvasónak, boldog új évet kívánni. Remélem, idén is legalább annyian fogjátok látogatni a lapot, mint tavaly. Bárkinek bármilyen ötlete, meglátása van akár a tartalmat vagy a designt illetően, nyugodtan írhat az admin@musicdemo.hu címre, harÐ meg majd tököl a megvalósítással. Az idei első írásom alanyai pedig egy újdonsült, de korántsem zöldfülű tagokból álló zenekar debüt lemezéről fog szólni. Alig várjátok, mi?
A „korántsem zöldfülű” kifejezést javítom, „kurvára rockikonok bazmeg”-re, mert a bandát olyan illusztris személyek alkotják, hogy azt öröm nézni, hallgatni meg már mámor. A multi-instrumentalista John Paul Jones (ex-Led Zeppelin) áll a basszus (és minden más fura csörgő-zörgő cucc) poszton, az énekért és gitárért a stoner műfaj atyaúristene, Josh Homme (ex-Kyuss, Queens of the Stone Age) felelős, a bőröket pedig Dave Grohl (ex-Nirvana, Foo Fighters) üti. A csapatot még Alain Johannes is erősíti az élő fellépéseken. Szóval van egy bandánk, halál balfasz névvel, és három olyan zenésszel, akik mindannyian kivették a részüket a korszakalkotásból. Mi ez, ha nem figyelemfelkeltő? A Them Crooked Vultures (ezután csak TCV) ötlete már 2005-ben kipattant a tagok fejéből, mikor is Grohl egy interjúban meglebbentette a projekt körvonalait. Aztán csend és hullaszag egészen 2009-ig. Homme felesége tavaly júniusban reagált a TCV felől érdeklődőknek, hogy igazából nem szabad beszélnie róla, de valami kibebaszott májerság lesz, és ilyen ütemeket és soundot eddig biztosan nem hallott még senki. A kisasszony nagyon nem is állt messze az igazságtól, ugyanis egy elég beteges, kísérletezős hard/blues/stoner/alter/stb. rockalbumot sikerült összerittyenteniük a fiúknak. Már első hallgatás után hallatszik, ez nem egy könnyen emészthető darab. Nem pont’ a hétköznapi megoldásokról fog elhíresülni a lemez, az fix. A három férfiember közül a legnagyobb, zenére való ráhatása egyértelműen Hommenak van.
A gitártémák legtöbb része az ő munkáját dicséri, de ez hallható is, főleg a szólóféleségek és az egyedi riffek árulják el, az énekkel pedig csak még jobban nyomatékosítja a védjegyeit. Még meg is kockáztatnám, hogy ha valaki azt mondja, ez az új Queens of the Stone Age, simán beszopom. Grohl és Josh már amúgy is dolgoztak együtt a QOTSA zseniális Songs for the Deaf albumán, így ez még erősebben dönti ebbe az irányba a TCV zenéjét. Viszont az alapvető különbség a kísérletezés, a stílusok keverése, na meg a változatos hangszerek használata. Itt jön a képbe Paul Jones, aki a basszusgitáron kívül samplerezik, zongorázik, mandolinozik, keytarozik, slide gitározik, énekel, cigánykereket tol, kézzel lazacot fog, foggal herél és ki tudja, mi a jóistenre képes még. Jónás komával megfogták a hangszerek Istenének lábát. Sokat hozzátesz, a dalokhoz, és érdekességet, egyediséget csempész beléjük, mindez szinte észrevétlenül simul bele a környezetébe. Tehát mint mondtam, ez nem olyan lemez, amit egy hallgatás után megértünk és megszeretünk. Ez simán a „told végig még vagy négyszer figyelmesen, utána ugass” kategóriát erősíti. Szerencsére megvannak azok a tételek is, amelyek elsőre szimpatikusak a fülnek, így könnyítik a befogadhatóság gyorsaságát. Ezek közé tartozik például az első Nobody Loves Me and Neither Do I a szaggatott ritmusával, vidám hangulatával. Aztán a lemez húzónótája az Elephants, elmebajos kezdésével és fülbemászó refrénjével, vagy említhetném még a Scumbag Bluest is, ami, minő meglepetés, egy vérbeli blues nóta, a TCV felfogásában. Sorolhatnám még a jobbnál jobb szerzeményeket, de én ezeknek a felfedezését rábíznám azokra, akik kíváncsiak a lemezre. Kellemes meglepetésekben lesz részük. Az egész albumnak nagybetűs hangulata van. Mind a 13, 4-8 perc hosszúságú nóta másért szerethető, a Primus-szerű elborulástól, a blues alapú elszállásokon át a ritmustörős érdekességig minden van itt. Aki utazik az ilyesmiben, annak nem lesz baja vele, sőt!
Én nagyon jól szórakoztam a TCV lemezén, már csak azért is, mert nagy rajongója vagyok a QOTSA-nek és ez sokban hasonlít hozzá. Sőt, az utóbbi gyengusabbra sikeredett Era Vulgarist nálam túl is szárnyalta. Ez egyéni vélemény, mert biztosan sokan fognak viszolyogni tőle az érdekes felépítésű nóták miatt, és kicsit egybefolyik már a végére a cucc, de ez csak hangulat és odafigyelés kérdése. Lehetett volna egyszerűbb is, de azt bárki megírja, ezek a csávók meg nem erre születtek. Ha valami megszokott, ismert dolgot akartak volna összehozni, akkor mindenki marad a saját bandájánál és kussol. Szerencsére, ez nem ilyen egyszerű.
Pontozás: 8,5/10
Számlista:
1. No One Loves Me & Neither Do I
2. Mind Eraser, No Chaser
3. New Fang
4. Dead End Friends
5. Elephants
6. Scumbag Blues
7. Bandoliers
8. Reptiles
9. Interlude with Ludes
10.Warsaw or the first Breath You Take After You Give Up
11.Caligulove
12.Gunman
13.Spinning in Daffodils
http://www.themcrookedvultures.com
sizmæl
|
|
|
|
|
|
|
| |
|
