Rongyosra lapoztam a netet, valami érdemleges, újnak mondható rocklemez után, és éppen feladni készültem a harcot, mikor harÐ kolléga küld egy nevet, hogy van egy fasza darkmetál banda, akik novemberben adták ki új korongjukat. Nem sikítok örömömben a stílus hallatán, de ha jóféle, akkor simán eszem kétpofára. Tehát jött a név: Mandragora Scream. Harry Potter botharcos kisiparos, garázsbandáját hívnák így, de valójában egy olasz vámpírmetálcsapatot rejt a különös név. Olaszország és a gothmetál már nemzett nekünk egy Lacuna Coil-t, amit szeretünk, ezért kíváncsian vártam, mit fogok hallani.

Természetesen előbb utána szaglásztam a bagázsnak, és mint kiderült, már 13 éve riogatják a kiskorúakat, különféle boszorkányos, sikongatós, vérszívós, kecskeanálizálós praktikákkal. A banda elég nagy elismerésnek örvend a gótikus beütésű zenekarok közt, ami kicsit feljebb tüzelte a kíváncsiságomat, és az új Volturna helyett a 2006-os Madhouse albumukkal kezdtem az ismerkedést. A Madhouse azt nyújtotta, amire vártam. Sötét hangulat, a megszokott ropogós riffek, férfi és női vokál, kellemes dallamok, szintibetétes temető-utánérzés, pokol feeling, fülsértő akcentus. Az említett Lacuna Coilnál is darkosabb, és egyedibb zenét takart a lemez, más szóval, tetszett. Szerencsésnek is mondhattam magam, mert nekem nem kellett ezután 3 évet várni az új albumra, csak hagyni, hogy a winamp a Madhouse utolsó számáról a Volturnán elsőként szereplő Lui-ra lépjen. Nagy meglepetés nem ért, ugyanaz a dark aura lengte be a kis kétperces intróféleséget, mint amit eddig hallottam. Félelmetes suttogás, hegedű, halálszag, véééér. Ez már a borító láttán is sejthető volt, ugyanis egy, valószínűleg vámpír vagy valami nem evilági, nő szempárja vizslat minket, kereszt alakú szembogárral. Spooky. És akkor ennyit a pozitívumokról.




Ugyanis amint elindult az első teljes értékű szerzemény, az I’m goin’ Alone, nem tudtam eldönteni, hogy most ez vicc, vagy csak én hallok rosszul. A Madhouse-on hallottaktól, totál ellentétes irányba elhaladt, dark/disco keverék sértette meg, a magamban felállított metál alapszabályainak minden pontját. Ekkora változáson talán Chris Cornell esett át, mikor rockénekesből, LL Juniorrá alakította az a bálna Timbaland. Az már az első szó után kiderült, hogy ez alatt a pár év alatt sem tanultak meg rendesen angolul, mert az akcentus még mindig véres sebeket hagy a dobhártyán, de arra nem számítottam, hogy zeneileg ennyire ledegradálják magukat. Ami eddig a javukra írható volt, azt mind sutba dobták, egy lerágott csont maradt csak, amit még a legelszántabb Mandragora Scream-rajongó is visszaköpne, de ha eddig nem tette meg, a második The Circus hallatán mindenképp megteszi. Ez a két pompázatos nótácska elég volt ahhoz, hogy előre leírjam a Volturnát, de ez később sem javult, nem kell félni. Sajnos nem tudom, mi volt a koncepció, de itt olyan súlyos hibák vannak, az előző munkákat, és magát a stílust tekintve is, hogy azt már büntetni kellene. Pont az alap kelléket, a gitárt hanyagolták el annyira, hogy szimplán ettől elvérzik a dolog. Ahol megszólal a hathúros, ott is erőtlen és béna. A riffek unalmasak, az akkordozások pedig együgyűek, semmitmondóak. Hiába tesznek be latinos pengetéseket, mint azt a Blindness számban hallhatjuk, ez nem fogja kihúzni a szarból a lemezt, ahhoz kellett volna még itt egy keveset zúzogatni. Aztán az ének sem úgy sikerült, mint korábban. Elmaradnak a szép dallamok, helyére erőltetett nyavalygás, és fájdalmas nyöszörgés került, számomra teljesen felfoghatatlan okból. Még a hangzást is túlságosan műanyagra, sterilre keverték, véletlenül se döngöljön legalább egy icipicit. Most már inkább hasonlítanak az indusztriál, megagagyi Deathstarsra, mint bármilyen dark/ghotic együttesre. A lemez végére egy kicsit javulni látszik a dolog, mert némely dal hallgathatóra sikerült, mint például a The Seagull’s Creed vagy a Nails, de az megint csak egy újabb hiba előtt tárja fel a kapukat. Ez pedig a lemez hossza. A Volturna ugyanis 16 kínkeserves szám lakhelye (ebből 2 feldolgozás, Cher (?) és Visage), csakhát ebből még 8 is sok lenne, pláne, ha ennyire egysíkú dologról beszélünk, mint jelen esetben. Így hiába találunk a végén értékelhető momentumokat, ha az első 5 rettenet után úgyis beleállítjuk a diszket a lambériába.

Gondolom, a fent írottak alapján a dolog egyértelmű: a Volturna nem jó. Sőt, erősen megközelíti a „sívó szar” kategóriát. Gyenge, egyhangú, unalmas és meg sem közelíti a régi lemez színvonalát. Lehet, a Twilight okozta mindenki-vámpír-akar-lenni-és-vérszegény-kislányokat-megmenteni-aztán-megdugni hisztéria ennyire mélyen érintette szegényeket, hogy a sok újdonsült önkéntes vérszívó mellett magukat igazi vámpírnak bizonyítani vágyás előrébbvaló lett, mint rendes zenét írni.

Pontozás: 4/10

Számlista:
01 Lui
02 I'm Goin' Alone
03 The Circus
04 Deceiver
05 Breakin' Down
06 Killin' Game
07 Blidness
08 Farewell
09 A Chance From Him
10 The Revenant's Eternal Love
11 The Calling From Isaiah
12 Bang Bang
13 The Seagul's Creed
14 Fade To Grey
15 Nails
16 Heartbound Eve

http://www.mandragorascreammexico.webs.com

sizmæl