Nem sokaknak csenghet ismerősen a chicagói banda neve, pedig a Pelican egy kultuszbanda is lehetne akár, teljesen megérdemelten. Szinte mindegyik lemezük a „musthave” kategóriába esik, annak ellenére, hogy a stílusnak manapság nem sok követője vagy rajongója akad. Itthon, a zeneileg analfabéta, nyálfüggő nemzedéknek aztán hiába mondanám, hogy instrumentális posztrock, sludge-metál, stoner elemekkel megtűzdelt doom, csak néznének rám az éppen hajuktól szabad, festett szemükkel, mint valami idegen lényre. Viszont akinek ismerős a téma, annak biztosan akad a gyűjteményében legalább egy Pelican-lemez. Ha nem, akkor gyorsan tessék beszerezni egyet. Például az októberben megjelent What We All Come to Needet.

Egyébként a Pelican esetében elég nehéz stílusokkal dobálózni. A fent említettek állnak a legközelebb a zenéjükhöz, mégis elhatárolódnak bármiféle skatulyától. A lényeg, az igényes muzsika eljuttatatása a háztartásokba. A korai anyagok, mint az Australasia, inkább a sludge vonalat erősítették. Keményebb, karcosabb zenét takart, de már ott is rámentek a könnyedebb, kísérletezősebb témákra. Ezek a kísérletezések nyíltak ki szépen lassan, lemezről lemezre, egészen a legutóbbi, City of Echoes-ig. Ez már egy kicsit megosztotta a közönséget, annak ellenére, hogy egy egészen elképesztő album lett. Sokkal kitárulkozóbb, mint az elődei és eléggé utazósra sikerült, azon felül, hogy a keménység ugyanúgy jelen volt. Egy instrumentális csapatnál pont ez a lényeg: ha nincs ének és igazi dallamfelelős, akkor a hangszerekkel kell valami maradandót alkotni, és a zenével utaztatni az elmét, a Pelican pedig ennek a jelenségnek specialistája. Muzsikájukat hallgatva nem mindennapi tripet élhetünk át. A fiúk receptje pedig egyszerű erre: nem túlbonyolított, de hangzatos témák olyan irányú egymásbaolvasztása, hogy az egy követhető, érthető (és kurva élvezetes), de roppant komplex végeredményben teljesedjen ki. Azon ritka zenék egyike, amiket nyugodtan berakhatsz háttérzenének, úgy is élvezni fogod, de az igazi élmény akkor fog elérni, ha fejhallgatóval lefekszel, és behunyt szemmel végigrepülöd minden hangját. A What We All Come to Need nem is szakítja meg ezt a hagyományt, és előre lelövöm, hogy ismét egy remekművet tarthatunk a kezünkben.



A nyitó Glimmer egyből rámutat, miért is szeretjük a Pelicant. Trevor de Brauw és Laurent Schroeder-Lebec gitárosok ismét lejátsszák a csillagokat az égről. Tagadhatatlanul ők a zenekar „lelkei”. Játékuk kétélű penge, amivel könyörtelenül belénk vágják a közlendőjüket, ettől egyáltalán nem érezzük egy percig sem az ének hiányát. Míg az egyik tolja a súlyos riffeket, addig a másik mesterien olvasztja alá az akkordbontásokat és a fülbemászó futamokat, és hiába pengetnek egymástól eltérő témákat, mégis precízen, egységes harmóniában simulnak egymásba. Ez a kulcsszó: harmónia. A következő The Creeper a stoner vonalról merít. A kezdés simán elmenne egy Kyuss reunion új repertoájába. Persze ahogy megy a szám úgy nyit ki nehezebben behatérolható, szellősebb melódiákra. Ezután az Ephemeral szigorít be egy kicsit, majd a Specks of Life ötletes riffje gyorsít a tempón. Itt hallhatjuk, hogy a ritmusszekciót is kemény fából faragták. Larry Herweg kusza dobütemeivel kísér, majd Bryan Herweg a feszes basszusfutamaival tartja a sebes ritmust, míg a két gitáros lassabb dallamokkal billenti el repülősbe a dalt, hogy aztán az egész egy hömpölygő hangfolyammá váljon, és lavinaként mosson el mindenkit. Ezután a Strung Up From the Sky-jal fújhatjuk ki magunkat. A basszus soundja igazi dörgős, dühös, amit ismét a két gitár int nyugalomra. Ez a dal olyan, mint egy ütősebb Isis-nóta csak ének nélkül. Ezt egy igazi komplex, agyas szerzemény követi az An Inch Above Sand. A vége előtt az album címadó dala szólal meg. A melankolikus kezdés után elsúlyosodó, a végére, tipikusan elbonyolódó játék során nem győzzük kapkodni a fejünket a sok hang hallatán. Aztán a fináléra marad, a címét tekintve ide is tervezett, Final Breath, amely, hogy maradjak a szójátéknál, lélegzetelállítóra sikerült. Még így a végére is sikerül újat mutatni, már csak azért is, mert ritka pillanatok fültanújaként hallhatjuk, amint Allen Epley (Shiner, The Life and Times) simogató hangjával emeli az amúgy is zseniális albumzáró fényét. Tökéletes befejezése egy majdnem tökéletes lemeznek. Doomos lassúságával kicsit eltér az eddig hallottaktól, de funkciója szerint az azokkal szerzett élményt simítja el, nehogy bármilyen hiányérzet vagy befejezetlenség érzése maradjon bennünk. Olyan ez, mint mikor egy eseménydús nyaralás után, a délután narancssárga színeibe takarózva utazunk haza, félálmosan, de még a tájban gyönyörködve. 

Valahogy ezek az arcok nem bírnak szar albumot összehozni. Akármelyiket hallgattam eddig, nem használtam mércének az előzőeket, pedig általában ez jellemző rám. Mindegyiknek megvan a maga atmoszférája, minden alkalommal megtaláltam bennük azt a nyugalmat, egyben a keménységet is, ami azonnal beszippant, és (szó szerint) szó nélkül repíti az elmét egy világ körüli útra. A What We All Come to Need sem bontja meg a sorozatot, sőt az egyik gyöngyszeme lesz a diszkográfiájuknak. Utazás megvolt, zenei zsenialitás megvolt, elégedett csettintés megvolt, jó pontszám meglesz. Eddig gyanús kié lesz nálam az év albuma, bár korán van még, de ezt nehéz lesz túlszárnyalni (szerencséjük van, mert a Tool csak 2011-ben jön új anyaggal).

Pontozás: 9,5/10

Számlista:
01.Glimmer
02.The creeper
03.Ephemeral
04.Specks of light
05.Strung up from the sky
06.An inch above sand
07.What we all come to need
08.Final breath

http://www.hydrahead.com/pelican

sizmæl