MusicDemo - Online Kulturális Magazin - Igazi magyar vagy! (Dühöngő)

Vadásztam a neten zenék után, és rábukkantam egy olyan gyűjtőhelyre ahol a magyar nemzeti rockzene színe-javát fel lehet lelni, és ez még hagyján, de véleményezni is lehet, ott a helyszínen. Itt bukkantam rá egy igen érdekes jelenségre, még pedig arra, hogy aki feltölt egy akármilyen zenét, azt rögtön összekapcsolják a politikával, ami még nem is annyira érdekes, de minden esetben meg is dicsérik, hogy „igazi magyar vagy”.

Megmondom őszintén, nekem szúrja a szememet ez a nagymagyarkodás, és nem azért mert nem találom értelmét, hisz sok mindenben egyet értek az ilyen, és effajta zenei, de inkább szövegi indíttatású zenekarok mondanivalójával, még akkor is, ha olykor a kelleténél együgyűbben, vagy esetleg agresszívabban adják elő az elméleteiket. A probléma nem is itt van, hanem a hallgatóság, hogy is mondjam, elvakultságával, ami azt jelenti, hogy napjainkban már teljesen mindegy milyen minőségű az adott zene, ha benne van pl. az Erdély szó, akkor az már jó. De minek is köszönhetjük ezt?

A dolog egyértelműen a nyolcvanas évek magyar skinhead mozgalmából gyökerezik, pontosabban annak későbbi, hungarista ágából, ugyanis nálunk is, mint a világban mindenhol, kettészakadt a skinhead mozgalom, csak magyar vonatkozásban ez úgy festett, hogy voltak a fasiszta, illetve az úgymond náci párti skinheadek, illetve sima csak a balhé kedvéért skinheadek, akik egy idő után természetesen azonosulni tudtak a náci eszmékkel. Nyilvánvalóan ezt a két tábort nem választotta el éles vonal egymástól, és általában keveredtek. Igen ám, de akkortájt más hatások miatt választotta ezt az utat a fiatalság, illetve ha megkérdeztél egy akkori skinheadet (persze nem a legbugrisabbat), akkor az el tudta magyarázni, hogy miért is döntött úgy, hogy ezt a vonalat követi. Aztán bekövetkezett a rendszerváltás, és a remény korszaka, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy eltűnt a lázadás oka. Na de hogy ezek az emberek ne maradjanak hit nélkül, kitalálták, hogy milyen jó lenne, ha újra mienk lenne a régi szép nagy Magyarországunk, és megpróbáltak ezért tenni is, illetve erre felhívni a figyelmet. Sorra tértek meg az egykori Hitler rajongók, és cserélték le a horogkereszteket Szálasi képre, illetve nyilaskeresztre. Még ekkortájt se volt nagy gond, mert természetesen, mint mindenhol itt is keletkezik szélsőséges csoportosulás. (Mondjuk, azért ha megkérdezted valamelyiket, hogy akkor is magára varrná a Szálasi képet, ha az ő nagyapját belelövette volna ok nélkül a Dunába a nagy példakép, akkor csak figyelt értetlenül.)

Aztán megint múlt az idő, jöttek a politikai botrányok, vele együtt a lázadás szelleme, és egyre több emberen figyelhettük meg az Árpádsávos kitűzőket, illetve a „nagymagyarországos” felvarrókat. Egyre terjedt ez az eszme, jelzem nem ok, és nem is minden alap nélkül. Viszont ahogy hazánkban népszerűsödött ez a vonal, úgy hígult is. Már nem csak a teljesen eszmehű „harcosok” viselték a jelképeket, hanem az utca, általában alsókategóriás embere is elkezdte hordani azokat. Emellett elkezdett kiépülni egy külön iparág erre az úgynevezett mozgalomra, amely magába foglalja a Hungarian Warrior termékcsaládtól kezdve a nagymagyar pólókon, és zászlókon át, egészen a nemzeti rockzenekarokat is. Ennek a csúcspontja az erre épülő, és ebből táplálkozó politikai párt, amely olyan szinten képes ezekkel a jelképekkel a saját fegyverévé tenni az utca elkeseredett, és a politikába belefáradt emberét, hogy az már nem is nézi, hogy van-e valóságalapja a párt terveinek, illetve van-e egyáltalán logikája az egésznek.

Hogy miért is tudott mindez létrejönni a nyilvánvaló politikai okokon kívül? Talán azért, mert ez a „mozgalom” az együvé tartozás élményével ajándékozott meg olyanokat is, akik addig kirekesztettnek érezhették magukat, és ez veszélyes dolog, mert pont az egykor kirekesztett, de mára már a szervezet erős tagjaként funkcionáló általában nem éppen agyoniskolázott személyek a legfanatikusabb igehirdetői ennek a „mozgalomnak” (Nekem elhihetitek, nagyon sok ilyen egykor jelentéktelen, de mára már feldíszített katonaként magát mutogató ember létezik. )

Most már ott járunk, (és ez lenne ennek az írásnak a lényege), hogy, mint azt az elején mondtam már, bármi, amiben benne van akár a magyar, akár a székely szó, az olyan szinten magyar, hogy aki ezt meg meri kérdőjelezni, azt azonnal deresre húzzák, nem nézve azt, hogy esetleg igaza is lehetne, ha jobban elgondolkodnának rajta. Olyan zenének alig-alig nevezhető népdalok szövegeire íródott kétakkordos hőbörgést titulálnak jónak, melynek, ha nem lenne a Magyarsággal kapcsolatos mondanivalója, ők maguk is a pokolba kívánnák. Olyan embereket favorizálnak, (csak azért mert kiejtik a szájukon, hogy magyar), akiket a civil életben nagy ívben elkerülnének, és olyan eszméket tesznek magukévá, melyeknek, ha a szenvedő alanyai lennének kétszer is meggondolnák, hogy egyáltalán a szájukon kiejtsék.

Megéri-e vajon nekik, hogy jelentéktelen, tehetségtelen senkikből ilyen módon váljanak egy bizonyos kör előtt ismerté? Megéri-e saját magukat erőszakosnak feltüntetni, csak azért, hogy elfedjék valódi énjüket, és megéri-e nekik hogy kiszolgálják azt az iparágat, ami éppen a miatt jött létre, hogy az effajta emberekből pénzt tudjon csinálni? És nem utolsó sorban megéri-e az ilyen embernek, hogy egy olyan politikai nézet kiszolgálói legyenek, akik csak és kizárólag a saját értelmetlen céljainak a megvalósítására használja fel őket?

Mi soha nem fogjuk megtudni, hogy hogyan gondolkodnak ezek az emberek, és soha nem fogjuk megérteni azt, sem hogy egymásnak is ellentmondó ősmagyar jelképekkel hogyan lehet saját embertársai ellen fordítani valakit. Lehet, hogy csak így lehetünk „igazi magyarok”?

harĐ