Rob Zombie - Hellbilly Deluxe 2: Noble Jackals, Penny Dreadfuls and the Systematic Dehumanization of Cool

Ha azt mondom, Robert Bartleh Cummings, nem sokan néznek föl az újságból, viszont ha azt, hogy Rob Zombie, jópár arcra kiül a derű. Pedig a két név ugyanazt az elborult, extravagáns, rémisztő tagot takarja, akit a nép anno a White Zombie énekeseként ismert meg. Azóta elkóborolt a hordájától és szólóban harapja egyre mélyebbre magát a rock (és utóbbi időben a filmek) világába, friss húsra éhesen. 4 év táppénz után újra portyára indult, hogy a történelem egyik leghosszabb és leghülyébb címmel ellátott, vadonatúj lemezével csalogassa magához a gyanútlan áldozatait. Lássuk, jól lakik-e?

Miután Zombi úr egyedül maradt 1998-ban, kiadta a jelenleg vizsgált album, mint most kiderült, első részét a Hellbilly Deluxe-ot. Pályafutása legkiemelkedőbb alkotását köszönthette akkor a közönség, ami elismerést nyert a rajongók és a kritikusok körében is. A háromszoros platina címet produkáló eladások pedig hivatalosan is nyomatékosították, hogy Rob bácsi nagyon érti azt, amit csinál. Aztán jött egy laza szabadesés, ugyanis 2001-ben megjelent a halványabban muzsikáló, de azért ütős The Sinister Urges, majd egy nagyobb leállás után 2006-ban az Educated Horses, ami eléggé megosztotta a közönséget. A gyenge teljesítmény nagyrészt köszönhető annak a bizonyos nagyobb leállásnak, ugyanis a zenekaron belül is konfliktusok adódtak, és Zombi apó is inkább filmrendezői vénáját dobogtatta. Egyébként jópofa kis „trancsír" horrorfilmeket pakol össze az öreg. Én csak a Devil’s Reject-et láttam tőle, és az remek szórakozást nyújtott, ellenben a tavalyi Halloween remake-jével, amit sokan köpködnek. Viszont a jövőre megjelenő Tyrannosaurus Rex című alkotása várólistás, ráadásul csak a plakátját láttam és emiatt figyeltem fel rá, amit meg is kell osszak veletek annyira faszántos.



A rajzolt képen két 70-es éveket idéző, hippi tag meg egy szöszi bula, tetőtől talpig olyan retek-, vér- és sebesülésmennyiségbe burkolva meresztik a válogatott stukkerarzenált a nagyvilágba, hogy John McClane jelenthet nekik. De nem ez a lényeg, hanem a kedvcsináló szöveg, ami így szól: 51% Motherfucker, 49% Son of a Bitch. Mióta megláttam, esz a fene, hogy ez mit jelenthet. Na, de a filmeket hagyjuk meg az ezzel foglalkozó portáloknak, és nézzük, mit kínál nekünk a HD2:NJPDATSDOC (ehh). Már a cím (első negyede) arra utal, hogy ezzel a lemezzel szeretne visszatérni a Hellbilly Deluxe idejére és megismételni annak robbanását. Általában az ilyen húzások többsége kudarcba fullad, mert ha van egy sikeres albumod, majd kiadsz x darab annál szarabbat és aztán így, nyíltan utalsz rá, hogy most visszatérsz a nyerő szériára és megint slágerlisták élére pályázol, hááát elég bátor csóka vagy. Rob Zombie pedig bátor csóka, plusz élőhalott, veszteni való nincs. Természetesen bátorság ide vagy oda, ezt a lapot ő sem tudta kijátszani. Bár, ha nem akarná a címmel tukmálni a Hellbilly Deluxe-hoz való visszatérését, jobban is elsülhetett volna, mert az Educated Horsesnál sokkal tökösebb zenét sikerült most összerittyenteni, viszont az első albumnál érdektelenebbre sikeredett. A gitárok mögött ismét a Marilyn Manson-os John 5 áll. Ezt, ha nem tudom, akkor is rávágtam volna, mert akarva-akaratlanul is „menzonosra” sikerültek a témák, csak itt nem annyira sokoldalúak. A riffek mocskosak, odabaszósak, csak kicsit monotonnak és kidolgozatlannak tűnnek, hiába vannak jó ötletek, valahogy kevésnek érzem. Nem ütnek el annyira egymástól, hogy a korong végéig maradéktalanul lekösse a figyelmet, amire még rátesz Rob egysíkú hangja is, így könnyen elkalandozhatunk másfelé, hiába törik meg például olyan akusztikus témákkal, mint a Mars Needs Woman nyitánya, vagy amit a Jesus Frankeinsteinben hallhatunk. John 5 agyában annál jóval több van, mint így, parasztba odatolni, pláne, hogy azért itt is oda-odaránt a húroknak, és bevág egy agyas szólót, vagy egy remek váltást, de ennél több kell. Ami tartja a lelket, az  a hangzás, mert az nagyon ott van. Koszosan szólnak a hangszerek, jól össze van tömörítve, kitöltve így a teret, igazi mocsárhangulatú „redneck” utánérzést keltve. Felénk ezt szántóvető-metálnak nevezik. A hangcuccot feltekerve erős bólogatásra kényszerít hamar. A samplerezést szinte teljesen mellőzték, ami van, az meg nagyrészt filmes hangokból áll, Rob mozis kötődését szimbolizálva. Nagy előny még, hogy nem húzták el a nótákat nagyon, pont elég a hosszuk és a számuk is. Átlag 2-3 percesek, az egyetlen 9 minután fölüli, a záró The Man Who Laughs, de ennek is több mint a fele dobszóló.

Szerintem ennél mindenki többre számított, annak ellenére, hogy nem sorolható a gyenge kategóriába. Egy erős közepes inkább megfelel a jellemzésére. Van benne erő, dög, mocsok, csak nem jó arányban. Igazából nem is lehet körbehatárolni, miért is sikerült ez ilyen felemásra. Talán az egyik fő ok, hogy most hiányoznak a szerethetőbb, slágeresebb húzónóták, mint régen a Dragula vagy a Never Gonna Stop. Annyit mondok, ha így halad és legalább úgy javul fel innen, mint anno a Hellbilly Deluxe után romlott le, akkor még két lemez és ugyanott vagyunk, ahol elkezdte. Ennek ellenére csak ajánlani tudom a lemezt bárkinek, aki szórakoztató, sárdagasztós, paraszt hard rockra vágyik, mert itt mindent megkap, amitől az embernek retkes lesz a körme.

Pontozás: 7/10

01. Jesus Frankenstein
02. Sick Bubble-Gun
03. What?
04. Mars Needs Women
05. Werewolf, Baby
06. Virgin Witch
07. Dream Factory
08. Burn
09. Cease to Exist
10. Werewolf Women of the SS
11. The Man Who Laughs

sizmæl