Sherlock Holmesról, általában mindenkinek egy középkorú, tudálékos, pipázgató lángelme jut eszébe. Egy tipikus „nerd”, akit basztattak a suliban, mert mindent jobban tudott, ráadásul hót stréber volt. Meg ugyebár, van neki egy Watson nevű társa, aki hasonlóan lúzer, de nem annyira szórakozott, mint a főnök, így ő egyben egyfajta „bába” szerepet tölt be Holmes mellett, és így kettecskén botladozzák magukat keresztül, különféle bűntetteken. A legtöbb sorozat és film is ezt a karaktert vitte képernyőre, tehát természetes, hogy így szoktuk meg. Aki ezt a fazont szeretné látni a filmvásznon is, az nyugodtan kezdheti árulni a jegyét, mert a jelen detektívünknek nem sok köze van az előbbihez. Ez a Holmes egy zavart, izmos, test-test elleni harci praktikákban jártas, rendkívüli megfigyelőképességekkel ellátott, züllött alak. Mielőtt a láma Sherlock követői nyílt tüntetésbe kezdenek, Ritchie úr nem önkényesen változtatott a tulajdonságokon, ugyanis az eredeti Sherlock Holmes egy ilyen lepukkant, angol ninja figura volt. Az pedig természetes, hogy a rendező több potenciált látott ebben az erőszakosabb, kevésbé rokonszenves karakterben, ráadásul a század eleji Anglia fertőjébe is sokkal hitelesebben beillett.

Ha már itt tartunk, akkor mindenféleképp említést érdemel a környezet. A régi London szürke, borús, mocskos utcáit és a rajta őgyelgő csőcselék hangulatát remekül visszaadja a film, ez pedig a jó beleélést biztosítja. A CGI-jelenetek is nagyon profin sikerültek, bár abban nem dúskálunk, mégis azt mondom, hogy egy remek látványfilmmel van dolgunk, szóval emiatt nem fogunk panaszkönyvet tölteni, az szent. Főleg, miután átéltük az első bunyók okozta álleesést. Guy Ritchie-nek van egy stílusa, amit azonnal kiszűr a néző, lásd előző filmek, de most ez nincs jelen. Nincs meg a „Ritchie-íze” és ez most pozitívum. Pont annyit kapunk a rendezőből, amennyit maga a sztori és a háttér megkíván. Azért nagyot lestem volna, ha megmarad a tipikus: cselekmény fut, főhős eksönözik, kamerába néz, kimerevít, flash effekt, nevet kiír: SHERLOCK, oszt gyí tovább. Ami a vizualitást illeti, és megmaradt, az a baszottpenge lassítások. Holmes előre megtervezett és kommentált ütéskombinációi sokszoros lassításban igazi unikum a szemnek. A jelenetek alatt szinte visszatartottam a levegőt, majd mikor vége lett egy emberes „Bázmeg, de kurva jól megcsinálta!” rikkantással fejeztem ki tetszésemet.



Számomra a legjobb részei a filmnek és nagy sajnálatomra kevés van belőlük. Talán ez is volt az, amit a legjobban hiányoltam. Sokkal több akció belefért volna, és lett is volna helyük, mert néhol le-leült a cselekmény, szerencsére nem annyira, hogy unalomba fulladjon. Talán még ide tartozik a másik negatívum is, ami a végkifejletet illeti. Nem a csattanóval volt a baj, hanem, hogy nem volt egy egészséges harc, egy epikus gonosz vs. jó küzdelem. Ez ellen az szól, hogy a film egy többrészes sorozat kezdő epizódja, ami a végén ki is derül, hisz marad annyi elvarratlan szál, ami térden állva könyörög a folytatásért.
Végül meg itt vannak nekünk a színészek. Robert Downey Jr. azt játszotta, amit elvártunk. Egy séta a parkban, volt neki Sherlock-karaktere. Magánéletből is meríthetett, de láttuk már hasonló szerepekben is. Holmes egy zűrös, szórakozott ember, aki valószínűleg nem veti meg a jófajta ópiumot sem (ez nem derül ki, de a regényben így van), emiatt zakkant is rendesen, a mindennapokban nem találja meg a helyét, folyton idétlenkedik, viszont a helyzetfelismerése és az elméje penge élességű és vág is vele sokat mélyre. Egy pillantással fölméri a terepet a legapróbb részletekig, és csípőből hiteles jellemrajzot készít az emberről az első találkozás után. Simán megmondja egy íriszből, meg egy fülcimpából ki, kinek, mije, mikor, miből, mekkorát, honnan, hová, aztán kikapcsolódásként elmegy egy helyi „Harcosok Klubjába” bengákat leabálni.



Dr. Watson (Judge Law) sem az a pipogya fazon ám, aki okoskodik, meg néha jobb belátásra bírja Holmest. Igazi kalandor, csakhát asszony állt a házhoz, és emiatt évődik is sokat. Egyrészt próbálja Holmest pesztrálni, aki meg szabotálni akarja drága barátja románcát félvén a magánytól, másrészt pedig igyekszik kimaradni a veszélyesebb bulikból most már, ami valahogy sosem akar sikerülni. Watson és Holmes karakterei bejátsszák a vásznat, és felhőtlen szórakozást biztosítanak. Szoros, de veszekedésekkel és humoros dialógusokkal átszőtt kapcsolatuk leginkább dr. House és Wilson vívódásaihoz hasonlatosak. Rachel McAdams számomra felejthető volt, bár hirtelen én sem tudnám kire húzni Irene szerepét. Mondjuk, hogy erős közepes. A Lord Blackwoodot alakító Mark Strong pedig, faarccal hozta a gonosz erőkkel rémisztgető figurát. Azért én egy fokkal tökösebbre alakítottam volna, de gonosznak gonosz volt, így kussba is maradok.

Összevetve mindent, ez egy nagyon jól eltalált film. Látványban, színészi játékban, történetben is egyformán szórakoztató és megéri a jegyért kicsengetett pénzt. Guy Ritchie végre a Madonnával szkanderezés helyett megint a minőségi filmrendezésre koncentrált. Legalább olyan comeback ez, mint Tarantinóé a brigantikkal. Ha legalább ilyen attitűddel áll neki a folytatásoknak, akkor engem megvett kilóra. Ajánlom mindenkinek.

Pontozás: 8/10

sizmæl