A Frank A. Capello tollából és rendezéséből létrejött történet egy idegileg kimerült, tűréshatárait feszegető irodistáról szól, akit minden nap egy hajszál választ el attól, hogy kollégáit lemészárolja egy hatlövetűvel, amely a fiókjában lapul, ki tudja, mióta. Biztosan elég régóta, mert mind az öt tölténynek megvan a maga jövendőbeli gazdája (hősünk ezt napi szinten el is szavalja), a hatodik lőszer pedig tudjuk, kit illet ilyenkor. Bob Maconel (Christian Slater) egy tipikus befásult, középkorú és -osztálybeli lúzer. Egy árnyék, akit senki nem vesz észre. A szomszéd is azért hívja át kerti muriba, hogy jobban megismerjék, mint új utcabelit… ahhoz képest Bob már öt éve mellettük lakik. Egyetlen barátja az aranyhala (legjobb arc a filmben), aki a kisördög szerepét betöltve látja el ölésre bátorító instrukciókkal a gazdáját. A munkahelyén is folyamatos basztatásnak és megalázásnak van kitéve a fiatal, vagány kollégák által, így nem csoda, hogy betelik a pohár.



Egyedüli idegnyugtatói, egy derékrázós, fűszoknyás porcelánbaba meg egy barom nagy piros gomb, amit megnyomva, képzeletben, minden ebédszünetben porig rombolja a cége épületét. A baba összetörése pattintja el a húrt végleg, és Bob felkészül a merényletre, ám nem ő az egyetlen elnyomott dolgozó, és az egyik kollegája, Coleman (David Vells) megelőzi, miközben Bob az asztal alatt kotorászik az egyik leejtett skuló után. A lövöldözésben megsérül Vanessa (Elisha Cuthbert), akiért Bob titkon rajong (mint mindenki más). Mikor a bekattant Coleman végleg pontot készül tenni Vanessa önéletrajzának végére, Bob szépen megtölti ólommal. Innen elkezdődik az átalakulás és a cselekmény. Bobból hős lesz. Az eddigi ellenségek barátokká válnak, a szürke „dobozból” napsütötte irodába költözik, céges autó, öltöny, elismerés, egyszóval: örülünk. Természetesen az öröm nem tart sokáig, mert Vanessa, aki nyaktól lefele megbénult, először Bobot hibáztatja a történtekért, majd arra kéri, fejezze be azt, amit Coleman félbehagyott.

A történetnek itt persze koránt sincs vége, de a többi momentumot meghagynám a kíváncsi szemeknek felfedezni. Lesz még mit, azt garantálom, pláne, hogy amit elmondtam, az a film első negyedét tölti csak ki. Viszont nem csak emiatt érdemes időt szakítani rá. Christian Slater rég nem látott színészi teljesítményt mutat be. Az utóbbi idők halvány alakításai után (lásd például a Mindhunters-t vagy Uwe Boll – máglyára kellene tenni ezt az embert, annyi reményteli PC-s átiratot tiport sárba – Alone in the Darkjában bemutatott gusztustalan szerepét) mesterien hozza Bob hányattatott sorsú karakterét. A sminkeseknek külön piros pont jár, mert zseniálisan eltorzították az amúgy „csajokkedvence” Slatert. Szinte rá sem lehet ismerni. Aztán ott van Elisha Cuthbert alakítása, ami megint csak remek lett, annak ellenére, hogy nincs valami nagyra tartva szegény. Viszonylag hihetően adja a nyomoréksága miatt vergődő, halálra vágyó álszent lányt, bár néha túl lazára veszi a karaktert és veszít a hitelességből. Akit még imádtam, az William H. Macy, aki a nyájas, de kétszínű főnök Gene Shelby szerepében domborított. A Széftörők után valahogy nem tudom nem bírni a faszit, pedig ritka „depofánbasznám” feje van.

A He Was a Quiet Man nem a „könnyű mozi” kategóriába tartozik és kell egy bizonyos fokú kattantság a megértéséhez, átéléséhez. Főleg a filmvégi „csattanó” teljes megértése okozhat gondokat. Akiben ez megvan, annak melegen ajánlom, mert remek szórakozásban lesz része. A komor hangulatot sokszor szakítja meg az abszurd humor (lásd a mogorva aranyhal), így nem egy tipikus befordulós film, de hahotázásra azért ne számítsunk. Sanyarú emberi sorsok és furcsa kapcsolatok kialakulása kicsit más szemmel. Ez az, amit nyújtani tud, de ez nagyon rendben van. Erre még hab a tortán a kiemelkedő alakítások sora. Mindenképp megéri beszerezni.

Pontozás: 8,5/10

sizmæl